James Abbott McNeill Whistler
Két hete, a "Szerdai gondolatok a művészetről" sorozatunkban felvetettünk néhány kérdést. Egyrészt Tolsztoj művészethez való viszonyát feszegettük, másrészt a "művészet mint őszinte üzenet" koncepcióját vizsgáltuk. Hiszen ha a művészet kommunikációnk gyümölcse, "alkotójának valódi belső kifejeződése, amit a befogadó érzékel", akkor a művészet definícióját túlságosan is meghatározza egyrészt a közönség (mi van akkor, ha a közvetítendő üzenet annyira egyéni, hogy senkihez nem jut el?), másrészt maga a művész (mi van akkor, ha nincs is közvetítendő üzenet, vagy ha a kifejezett érzés mesterkélt, nem őszinte?). Ha egy műalkotás értékét az üzenete határozza meg, akkor valójában nem is magát az alkotást, hanem a hordozott információt értékeljük. A "valódi üzenet" autonómiáját elfogadva a művet csupán az üzenet hordozójaként, támogatójaként látnánk. De nem ez történik. A műalkotást általában különlegesnek, pótolhatatlannak észleljük. Ugyanígy, az egyes alkotásokra nem egyforma tisztelettel tekintünk, nem gondoljuk, hogy azonos üzenetet hordoznak, nem tartjuk őket egyformán értékesnek. Ez nem jelenti azt, hogy a művészet ne hordozna üzenetet – nem kéne viszont az üzenettel indokolnia létjogosultságát. Oscar Wilde szerint a művészetnek haszontalannak kéne lennie. Ezért aztán – bár fegyvertelenül – küzdök az igény ellen, hogy a művészetet indokolni kelljen. Miért ne lehetne pusztán a körülmények egyedi, különleges kisugárzása – gondolatokkal, szépséggel, véletlenszerűséggel továbbfejlesztve, vagy bármivel, amit az élet nyugtalan kaotikussága belesűrít? Ha értéket keresünk az emberi agyat utánzó, örökkön fejlődő analitikus számítógépek évszázadában, meg kell becsülnünk azokat a különleges körülményeket, melyek lehetővé teszik az egyediség – pl. képzelet, ösztönösség, sebezhetőség – kifejlődését. És itt a művészet egyedülálló szerephez jut.
Jövő héten bővebben megvizsgáljuk Oscar Wilde-ot, Baudelaire-t és a dekadenciát.
Artur Deus Dionisio