Laurits Tuxen
Ez az utolsó festmény a Skagens Múzeum nagyszerű gyűjteményéből, amelyet ebben a hónapban mutatunk be nektek. Reméljük, nektek is annyira tetszettek ezek a gyönyörű műalkotások, mint nekünk :) További szép szombatot!
Amikor ezt a művet élőben nézzük, az első dolog, ami igazán megdöbbenti az embert, az a festmény mérete. Pontosan ez a méret fokozza azt az érzést, hogy egy nyugtalan tenger előtt állunk, mert a nézőnek az az érzése támad, hogy közvetlenül a képbe léphet. Ezt az élményt fokozza a motívum viszonylag alacsony horizontja. Laurits Tuxen pontosan akkor festette meg a naplementét, amikor a nap már lenyugodott, már csak a ragyogó aranyszín marad az égen és a nap utolsó sugarai tükröződnek vissza az előtérben lévő hullámokban. A hűvös kékek kontrasztot alkotnak a narancs és sárga színek melegségével. A háttérben éppen csak megpillanthatunk egy távoli hajót. Akkoriban a Skagen környéki vizek még számos hajótörést és strandolást okoztak.
Talán ezért is festett Tuxen a bal oldali előtérbe egy hajóroncsot. A művész egyike a kevésbé ismert skageni festőknek, akik nem kaptak nagy figyelmet. Ennek valószínű oka, hogy nem Skagenben lakott, amikor a művésztelep a 19. század végén a fénykorát élte. Egy másik lehetséges ok az, hogy sokkal több volt, mint egy skageni festő, és ezért nehezen kategorizálható. A 19. század végén Tuxent P. S. Krøyerhez hasonlóan nagy festői tehetségnek tartották, de Krøyerrel ellentétben, akihez sok tekintetben hasonlítható, az 1880-as évek elején a királyi portréfestői pályát választotta. Abban az időben a dán művészetben és irodalomban a modern kori áttörés volt a valóság, és Tuxen választása nem volt népszerű művésztársai és a radikális művészeti kritikusok körében. Tuxen csak 1901-ben tért vissza Skagenbe, éppen akkor, amikor a kolónia hatása a dán művészetre rohamosan csökkenni kezdett. Ma elsősorban királyi festőként és az 1908-ban alapított Skagens Museum társalapítójaként ismert.