Vincent van Gogh
A legutóbbi Szerdai gondolatok a művészetről alatt Tolsztoj perspektívájáról gondolkodtunk az "igaz művészetről". Számára az igaz művészet csak ott jelent meg, ahol a mű közvetítette a közönség számára a művész egyetlen igaz érzelmét - így az alkotás az őszintség és autentikusság gyakorlata volt. Ha a mű méltó volt rá, hogy Művészetnek nevezzék, akkor tisztán és mélyen kellett közvetítenie a tömegnek a művész érzelmeinek természetét. A művészet érzelmi kapocsként funkcionált a készítő és a néző között, mint egy fluid párbeszéd, ami a külső elemektől függően állandósul. Ez problémát vet fel, ha olyan művészekre gondolunk, akik nem a közönségnek alkotnak - minthogy nincs mivel összekötni a szerző érzéseit, a műdarab semmivé válik és nem tekinthető művészetnek. Nehéz megtagadni a "művész" jelzőt egy remeteként élő idealistától, egy független nihilistától vagy egy visszahúzódó, titkokkal teli embertől: mintha közönség nélkül is, a munka belső értéke művészként igazolná a készítőt - és ki nem tudná elképzelni a magányos zseni klasszikus, romantikus képét, aki senki másért, csupán saját büszkeségének alkot. És ha a szerző egy alteregót hoz létre és így az összes érzelem mesterségesen létrehozott, vajon művész-e? Ezentúl művész lehet-e az, aki minden festményét elégeti utána? Ez elvezet minket a nagy kérdéshez a művészetről, mint kapcsolatról: "Miután meghal az utolsó ember, marad-e bármilyen művészet?" Mondd el, hogy Tolsztoj mit gondolna, és te magad mit gondolsz! Következő héten egy olyan nézőpontot fogunk megvizsgálni, amit én személyesen fontosnak tartok, addig is jó szerdát! Egyébként ez a van Gogh festmény elégett a második világháborúban...
Artur Deus Dionisio