Friedrich Nietzsche

Korábban a Szerdai gondolatok a művészetről során már említettük Friedrich Nietzsche német filozófust és romantikus művészetszemléletét. Ma többet szeretnénk bemutatni filozófiájából és a szimbolistákhoz fűződő kapcsolataiból, akik azt állították: „Javasolj, soha ne definiálj.”

Munch Friedrich Nietzsche-portréja a szimbolista esztétika, valamint Nietzsche művészetről, fiziológiáról és az örök visszatérésről alkotott elképzeléseinek egyedi értelmezését kínálja. A művész először egy koppenhágai előadássorozaton, majd Ola Hansson svéd költőn és kritikuson keresztül szerzett tudomást Nietzschéről, aki népszerűsítette a német filozófiát. Munch elkezdett annyi Nietzsche-könyvet előkapni, amennyit csak talált és hamarosan ezek a kötetek meghaladták másik kedvencének, Dosztojevszkij könyveinek számát. Munch egy másik rajongótól, Ernest Thiel svéd bankártól kapott megbízást Nietzsche portréjára, aki egy „ötletportrét” akart a nagy emberről – az a furcsa, hogy Munch soha sem találkozott személyesen Nietzschével, de ismerte nővérét és ezt a portrét a fényképek segítségével készítette el.

Nietzschében Munch közös lelki rokonságot fedezett fel – mindketten a magánytól, az elismerés hiányától és az őrülettől való félelemtől szenvedtek. Nietzsche saját művészeti és fiziológiai munkája tökéletesen egybeesett Munch temperamentumával és művészi érdeklődésével; mindketten a patofiziológiát revelatív állapotnak tekintették, amelytől éppúgy kell tartani, mint keresni. A művészet és a fiziológia sokat foglalkozott a 19. századi francia és német gondolkodókkal, akik gyakran az emberi világban elfoglalt helyének racionalizálására törekedtek a ma „metrikának” nevezett, virágzó területen keresztül. A testi körülmények e grafikus ábrázolásával az olyan gondolkodók, mint Nietzsche és Munch, úgy vélték, hogy az olyan megfoghatatlan fogalmakat, mint a lét, a szépség és az esztétika, megragadhatják és nyilvánvalóvá tehetik, egyfajta nagy interdiszciplináris ontológiai kísérletként. Munch művészi céljaihoz is rokonszenvesnek találta Nietzsche örök visszatérésről szóló koncepcióját. „Rohadó testemből – hangoztatta Munch rosszkedvűen – virágok fognak kinőni, én pedig bennük vagyok,és ez az örökkévalóság.”

Az anyagi művészi zseni és az intuitív metafizika között zajló állandó dialektika visszhangozza Nietzschét az Így szólott Zarathustra című művében – „az a hosszú, furcsa ösvény, nem kell örökké visszatérnünk?” – és A lábbadozó részben – „Minden megy, minden visszatér, örökké forog a kerék, a létezésről.” Érdekes módon Nietzsche örökkévaló visszatérése nem tesz engedményt a léleknek vagy a halhatatlanságnak, amit Munch, egy vallásos katonaorvos fia sohasem tudott teljesen elutasítani: „Hinni kell a halhatatlanságban”.