Oleg Dmitrovich Jefimenko
A készítő a mindennapi tapasztalatok örvénylő hullámvasútját valami megfigyelhetővé változtatja, felkínálva az örömöket és bánatokat, melyek másképp elvesznek egy értékes entitásban, mely úgy tűnik, hogy megindokolja a látszólag kaotikus létezést. A megfigyelőnek a művészet szabadulást kínál az ember saját perspektívájától, valami frisset és újat nyújtva, ami közvetlenül szól az önértelmezéshez, kétségbe vonja a nézőpontokat, illetve az érzelmeket és emlékeket valami jelentéstelivé csoportosítja.
A meztelen valóság nem törődik a jelentéssel, nincs tekintettel az értelemre és rendszeresen megfoszt minket azoktól a kis érvelésektől, amiket magunknak mondunk, önfejűen és terveinket figyelmen kívül hagyva. Talán ezért van az, hogy bár lélegzetelállítóan összetettek és gyönyörűek, mégis tartózkodunk attól, hogy művészetnek tekintsük a természeti elemeket.
Szakíts időt ennek a darabnak a megcsodálására. Egyensúlya, szimmetrikus harmóniája és szépsége előhívja a kompozíció eredetiségét - energikus, mégis nyugtató, kaotikus, mégis finom. A művészek az absztrakt expresszionizmus körébe kategorizálnák, bár a tudósok mágneses mezőként ismernék fel. Valójában ez a mű nem festett; a természet és az elme párbeszédének eredménye.
Miközben ezt a művet szemléled, vedd figyelembe a természet makacs törvényeit, a fizika stabil működését és a realitást a nyers értelmében, kegyetlenül és megváltoztathatatlanul. Most koncentrálj azokra, akik megtervezték ezt a kísérletet, interakcióba lépve az univerzummal, leleplezve azt, miközben részei is. Miközben csodáljuk, vegyük figyelembe, hogy a nagy bumm fiai és lányai vagyunk, csillagpor részecskék folyama, egy univerzum, mely elég komplex ahhoz, hogy értékelje az univerzum komplexitását.
Csak nem előhívtuk a művészi realitást? A természetes és evilági iránti csodálatot könnyen elfojtják a mindennapi élet követelményei. Hűtő dekorációkként elhessegetjük a mágneseket mindenféle további ámulat nélkül. Természetesen, ha nem vagyunk tudósok, nehéz ennek mögélátni. Semmit nem tudok a mágnesességről, de vonzalmat én is éreztem már.
A vonzalom egy másik természetes, kegyetlen és brutális része a természetnek. Gyakran ösztökél, összetör vagy megistenít minket rejtélyes működése és még mindig küzdünk a megfejtésével, hogy értelmet adjunk neki, és a természet más törvényeivel ellentétben mélyen csodáljuk. A vonzalom, mint a művészet, és ellentétben a mágnesekkel, egy igen különleges útja a jelentésadásnak, mivel a művészi dialógus mindkét pólusára helyez minket. Teremtővé válunk, afelé alakítva cselekvéseinket, ami vonz minket, kihívást támaszt elénk és az öröm hirtelen elkezd értelmet nyerni az összképben. Emellett Megfigyelővé is válunk, nézőpontok új spektrumát elnyerve, melyeket sajátunkként akarunk magunkkal vinni és ünnepelni. Az elmének ebben a párbeszédes állapotában minden véletlen, hiszen a természet káoszában szemléljük a jelentést.
Talán ez az oka, hogy a vonzalom erőmezője alatt miért olyan könnyű élvezni a természeti világ kis mintázatait és művészetként tekinteni rájuk: a kristályhullámok a naplementét fejezik ki, a finom tollazat dűnéken vándorol keresztül, vagy egy elfelejtett teáskanna dalát halljuk. Az elmeállapotunk a művészi elmélkedésé, az értelemkeresésé, a festményen, filmen vagy dalon kívül, és azon a történeten belül, melyet magunknak írunk.
- Artur Deus Dionisio