Jeanna Bauck
Ma megkezdjük a stockholmi Nationalmuseummal közös hónapot- a következő négy vasárnap csodás gyűjteményük remekeit fogjuk bemutatni. Reméljük, hogy tetszeni fog! :)
Ez egy korszakalkotó kép az 1870-es évek végéről, amikor a női művészek és írók nagy hatással voltak a korszak kulturális életére. Sikerült megváltoztatniuk mind a művész szerepéről, mind a középosztálybeli családi életről alkotott képet.
Itt Jeanna Bauck úgy döntött, hogy egy női művészt ábrázol az alkotói folyamat során. Bertha Wegmannt láthatjuk teljesen belemerülve a festőállványnál végzett munkájába, közös stúdiójukban és otthonukban, a németországi Münchenben. Wegmann, aki Dánia egyik legkiválóbb portréművésze lett, később lefestette Jeanna Bauckot párizsi műtermükben 1881-ben. Azon a festményen sikerült ötvöznie az akkori szabad, független nőt, az Új Nőt, a középosztálybeli nőiesség kifinomultságával. Ebben az időszakban a művészek számtalan portrét festettek barátaikról és kollégáikról, de szakmai szerepükben csak a nők ábrázolták egymást. A művészet alkotásának akaratát atyainak ismerték el a patriarchátusban, és amíg a patriarchális társadalmat természetesnek vették, természetellenesnek és nem nőiesnek tekintették azt, hogy egy nő művész legyen.
A 19. században hierarchikusan szétválasztották a nyilvános és magán teret (és valamilyen formában ez ma is létezik). A modernista művészettörténetben az otthont időtlen zónaként írták le; az úgynevezett női szférát a dinamikus metropolisz nyilvános tereiben zajló modernitás narratívájához képest statikus színtérnek tekintették.
Abban az időben, mivel a középosztálybeli nők nem mozoghattak szabadon az utcán, más társadalmi terekben kellett a modernitást ábrázolniuk, mint férfi kollégáiknak. A festményeiken látható, hogy mely terek nyíltak meg számukra az alkotásra. A skandináv festőnők művei azt mutatják, hogy szó szerint nem mozdultak ki a műteremből: ez volt az otthonuk és a munkahelyük is. Társadalmi tér, mely a szakmai élettel és ezáltal a közszférával kapcsolatos. Portréikon a műterem egyszerre jelenti a végtelen lehetőségek terét, de egyben világuk abszolút határát is. Úgy döntöttek, hogy nem festik le a modern várost kívülről, szemben az avatgárd női művészeivel, akik erkélyekről és színházi páholyokból ábrázolták a modernitást.