Önarckép

Anthony van Dyck művészi pályafutása szempontjából jelentős, hogy egyik legkorábbi műve egy önarckép. A tizennégy-tizenöt éves fiatalember, aki valószínűleg épp akkor fejezte be festői tanulmányait, de még négy év állt előtte, mielőtt a Szent Lukács céh mesteri címét elnyerte volna, már itt olyan bravúrosan jelenik meg, amelyben semmi fiús nincs, hanem ugyanaz a saját képességeibe vetett bizalom tükröződik, amely későbbi, 1624-től kezdődő önarcképeire is jellemző lesz.

A homlok és a szemek világos területeire felvitt vastag festékréteg, a vöröses, kócos haj ábrázolásának biztos ecsetvonásai talán még nem mutatják a későbbi, Tiziano által befolyásolt munkáinak kifinomultságát, de már - különösen a gallér szélének egyetlen, gyors ecsetvonásában - a festmény meghökkentő magabiztosságról árulkodik.

Ez az önarckép van Dyck lenyűgöző önarckép-sorozatának kezdetét képezi, amelyhez 1620-tól kezdve egyre gyakrabban készített újabb képeket: van Dyck mint poliglott (több nyelven beszélő) utazó, aki Rubenshez hasonlóan meglátogatta Itáliát, és megrendítő tapasztalokat él át Tiziano művészetének láttán; majd mint primus inter pares jelenik meg korának híres embereiről készült portrék gyűjteményében, amelyen önmagát ábrázolja, amint metszetet készít magáról; és mint udvaronc a napraforgós önarcképen, amely van Dyck I. Károly király iránti rendíthetetlen hűségének allegóriája. 1632-től korai haláláig a "Megbízott festő őfelsége szolgálatában" címet töltötte be az angol királyi pár, I. Károly és Henrietta Mária udvarában.

Az 1613/1614-es önarckép már tartalmazza van Dyck személyiségének számos fontos jellemzőjét, valamint stílusjegyeit. Van Dyck csodagyerek volt talán? Erre a kérdésre minden bizonnyal igenlő választ adhatunk.

A mai festményt a bécsi Academy of Fine Arts jóvoltából mutatjuk be. :)