Caspar David Friedrich
Friedrich két éven át dolgozott e festményen, mely végül leghíresebb alkotása lett. A kompozíció vízszintesen három világosan elkülöníthető rétegre osztható: földre, tengerre és égre - ez az egyszerű felosztás sokkolta kortársait. A parton egy kopasz szerzetes áll. Sirályok köröznek felette. A magányos alak szembefordul a végtelen tenger súlyos feketeségével. A víz feletti szürke felhősáv meglepő módon kék égbe torkollik a festmény felső szélén. Ennél elszántabb művészi kompozíció még nem született: a kép olyan, mint egyfajta űr; nincsenek határok, nincs fogódzó, mintha éjszaka és nappal, kétségek és remény között lebegnénk. Heinrich von Kleist 1810-ben szavakba foglalta - ahogy más nem tudta - e festmény mágikus igézetét: "Semmi sem komorabb, nyugtalanítóbb annál, mint így létezni a világban: az egyetlen életjelként a halál birodalmának végtelenségében, egy magányos kör magányos középpontjaként. Pusztán két-három titokzatos tárgyával a kép valahogy végítéletszerű, mint Young Night-Thoughts (Éjszakai gondolatok) című verse, és mivel monotóniáját, határtalanságát maga a keret töri csak meg, szemlélődés közben az az érzésünk támad, mintha a szemhéjunkat eltávolították volna."
E remekművet a Staatliche Museen zu Berlin jóvoltából mutatjuk be. <3
Ui. Itt pedig a romantikus borzongás hat árnyalatát fedezheted fel Caspar David Friedrich festményein.